Még egészen friss, a NAV honlapján november 2-án megjelent útmutató tényleg betölti a nevének megfelelő szerepét, és valóban segíti a vállalkozásokat abban, hogy a levonható áfa számításakor is kerülhessék a bajt, azaz tudtukon kívül ne kerüljenek mindenféle, utólag fiktívnek minősíthető ügybe. Az ügyfélbarát – azt is mondhatnám, hiánypótló – mű megmagyaráz, pontosít olyan kitételeket, amelyek értelmezését eddig nagyvonalúan rábízták a vállalkozásra – ellenőrzéskor kiderült, ráhibázott-e a dolog adóhatóság szerinti velejére, vagy sem. Ez utóbbi általában sokba került a cégnek…

Nézzünk erre egy példát!

A vállalkozások egyik rémálma a törvény 168/A §-a, amely szerint a számla kibocsátásának időpontjától a számla megőrzésére vonatkozó időszak végéig biztosítani kell a számla eredetének hitelességét, adattartalma sértetlenségét és olvashatóságát.

A „sértetlenség” és az „olvashatóság” mint fogalom, mint elvárás értelmezése még nem okoz gondot – a gyanútlan alanyok első olvasatra legalábbis azt hiszik –, de a „számla eredetének hitelessége” már keményebb dió.

A magyar köztudottan túlélő nép, így a sokat tapasztalt vállalkozó (itt még) nem adja fel, gyakorlott mozdulatokkal pörgeti át a jogszabálygyűjtemény valós, vagy virtuális lapjait, és utánanéz a fogalomnak az áfatörvény értelmező rendelkezései közt, jelesül a 259. § 6/A pontjában. Itt pedig azt olvashatja, hogy „eredet hitelessége: a terméket értékesítő, a szolgáltatást nyújtó vagy a számla kibocsátó azonosságának biztosítása”.

Az, hogy a fenti megfogalmazáshoz mit szólna áldott emlékezetű, középiskolai irodalomtanárom, megérne egy külön értekezést, de az biztos, hogy a „biztosítása” kifejezést azonnal kicserélné a jogalkotó valós szándékának sokkal inkább megfelelő „igazolása”, esetleg „dokumentálása” kitételre. Ugyanis – a szöveg sugallta helyzettől eltérően – nem arról van szó, hogy utólag, a már lezajlott ügyletet hozzá lehet „maszatolni” a számlán megjelöltekhez, biztosítva ezzel az elvárt összhangot. A feladat az, hogy a vállalkozásnak azt kell igazolnia, hogy az az üzleti partnere, aki/amely az adólevonást megalapozó számlán értékesítőként, szolgáltatóként szerepel, egyrészt létezik – legalábbis az ügylet teljesítésekor létezett –, másrészt valóban ő adta el a terméket, a szolgáltatást. Természetesen az a kiindulási alap, hogy az ügylet maga is valós. Mindezeket az Art.szerinti elévülési időn belül, utólag is ellenőrizhető módon, iratokkal kell igazolni. Ezekből az elvárásokból következnek azok a módszerek – stílusosan nevezzük őket üzleti ellenőrzési eljárásnak –, amelyekkel e kötelezettségét a vállalkozás teljesítheti.

Az adóhatósági útmutató ezek mibenlétére is kitér azzal, hogy az e körbe tartozó módszereket a vállalkozás a sajátosságait, körülményeit is figyelembe véve maga választja és alakítja ki. A végeredménynek azonban meg kell felelnie a jogalkotó elvárásainak. Azaz a szóban forgó eljárásnak/az eljárással

–        alapvetően végig kell kísérnie az egész ügyletet a megrendeléstől a számla pénzügyi rendezéséig,

–        a számlát az üzleti és a számviteli folyamaton belül kezelik és ellenőrzik,

–        ellenőrizhető kapcsolatot kell kiépítenie a számla és az alapjául szolgáló ügylet között, annak igazolására, hogy a bizonylat tényleges, a valóságban is megtörtént gazdasági eseményt támaszt alá.

Fentiek egyben azt is jelentik, hogy valamely termék beszerzése, szolgáltatás igénybevétele nem feltétlenül igazolható egyetlen dokumentummal – önmagában a számlával, legyen az formailag bármilyen szabályos is –, hanem kapcsolódnia kell ehhez más iratoknak is, az ügylet jellege és a cég ügykezelési, számviteli folyamatainak, rendszerének megfelelően. Így például megrendelés, szerződés, fuvarokmányok, banki kivonat, fizetési felszólítás tartozhatnak a szükséges dokumentumok körébe.  Ezeket az iratokat a vállalkozás az adóhatósági ellenőrzéskor köteles átadni a revizoroknak.

Nagyon fontos – és ezt az útmutató III. része alaposan meg is magyarázza –, hogy az adólevonási jog gyakorlásának egyik alapvető feltétele az, hogy az érintett beszerzés egyrészt ténylegesen, bizonyíthatóan megtörtént ügylet legyen, másrészt, hogy az ezt tanúsító számlát valós adóalany állítsa ki, továbbá azt is igazolni kell, hogy az ügyletet az teljesítette, akit ekként megjelöltek a bizonylaton.

Az adóhatóság az ellenőrzés során a vizsgált vállalkozástól kapott adatokat összeveti más, rendelkezésére álló információkkal, figyelemmel az Art. 95. § (1) bekezdésében és a Ket. 50. § (6) bekezdésében rögzítettekre.

Ezzel megint visszatérünk a sokat emlegetett üzleti ellenőrzési eljárásra azzal, hogy annak a partner adóalanyiságának vizsgálatára is ki kell terjednie, célszerűen az adóhatóság nyilvános – honlapjáról elérhető – adatbázisaiból kiindulva. Figyelem, ez nem csak a közösségi adószámokra vonatkozik, hanem a belföldi ügyletekre is (mondjuk nem függesztették fel, vagy esetleg törölték a szállító adószámát a kérdéses ügylet teljesítését megelőzően)! Arról se feledkezzünk meg – és ez is kiderül a NAV szóban forgó adatbázisából –, hogy az üzleti partner rendelkezhetett-e az ügylet teljesítéséhez szükséges alkalmazotti létszámmal az adott időszakban. Természetesen önmagában ez az uóbbi adat még csak jelzésértékű, mert dolgozhat a szolgáltató mondjuk alvállalkozókkal is. Viszont, ha az alvállalkozók bevonásáról, ennek lehetőségéről elfelejtkezett a szerződésben, akkor gyanakodhatunk, nem csak az a probléma, hogy nem olvasta elég figyelmesen a Ptk. idevágó passzusait…

A NAV szóban forgó tájékoztatójából – többek közt – az is kiderül, mikor és miért válik a revizorok szemében adócsaló-jelöltté a számla befogadója. Javaslom minden vállalkozónak, töltse le, mentse el, nyomtassa ki – és főleg rendszeresen tanulmányozza a tárgyalt útmutatót!