A finanszírozási döntések egyik alapkérdése a tartós és a rövid lejáratú források arányának meghatározása.

Illeszkedési elv: a források lejárata és az eszközök megtérülése közötti összhang követelményét fogalmazza meg.

Egy vállalkozás akkor felel meg az illeszkedési elvnek, ha

-       tartós eszközlekötését tartós forrásokkal

-       átmeneti eszközlekötését rövid lejáratú kötelezettségekkel finanszírozza.

Ezek alapján 3 féle stratégia létezik:

1.)   Illeszkedési (szolid finanszírozási) stratégia: a finanszírozás lejárati szerkezetét a tartós és fluktuáló forgóeszközök arányához igazítják (tartós eszközt tartős forrásból, a fluktuáló eszközöket pedig rövid lejáratú forrásból fedezik). Jellemzője tehát az illeszkedési elv teljes betartása.

Tőkefedezeti mutató = 1

2.)   Konzervatív finanszírozási stratégia: átmeneti forgóeszköz-állomány egy részét is tartós forrásokkal fedezi a vállalat. Jellemzője a fokozott óvatosság, hátránya, hogy drága.

Tőkefedezeti mutató nagyobb 1-nél

3.)   Agresszív finanszírozási stratégia: a tartós és fluktuáló eszközök arányához képest nagyobb arányban jelenik meg az olcsóbb rövid lejáratú finanszírozás (tartós eszközt is rövid lejáratú forrással finanszíroznak), ami nagyobb hozamot jelent, de magas kockázatot rejt magában. (Nem garantálható, hogy a visszafizetés esedékességéig a tartós eszköz pénzzé tehető.) Előnye, hogy olcsó, de óriási hátránya, hogy fokozott csődveszéllyel jár.

Tőkefedezeti mutató kisebb 1-nél